Júniusban betöltötte a hatvanadik évét, jelenleg a városháza alkalmazottja és a város sportlétesítményeiért, illetve strandjaiért felel. Karda Zoltánt kézilabdázóként, illetve futballistaként ismerhette meg Székelyudvarhely – a kilencvenes években játékvezető is volt sokáig, majd sportvezető lett.

Emlékezetesek az általa szervezett decemberi teremlabdarúgó-tornák is, évek óta az ő nevéhez fűződik a városi minifoci-bajnokság. Főleg a játékoskarrierjére voltunk kíváncsiak: a városi futballpályán találkoztunk, egykori sikereinek helyszínén – a hajdani középhátvéd szívesen, nosztalgiázva mesélt az életéről.

1956-ban született Marosvásárhelyen és egy nagyobb csíkszeredai kitérővel került Székelyudvarhelyre. Talán kevesen tudják, hogy ön kézilabdázó volt.

Nekem a szívem csücske a kézilabda volt. Amikor életemben először Udvarhelyre jöttem, egy hetedik osztályba járó, kézilabdázó marosvásárhelyi diák voltam. Akkor a régi pálya volt még meg, ahol ma a sportcsarnok áll, ott akkor az országos ifjúsági kézilabda bajnokság döntőjét játszottuk.

Nem titkolom, hogy már akkor vonzott az itteni labdarúgás, mert a Hargita újságban minden meccset elemeztek, s akkoriban a megyének több harmadosztályú csapata volt. Vásárhelyen, illetve a Maros Magyar Autonóm tartományban nevük volt az olyan udvarhelyi játékosoknak, mint Bálint Ferenc vagy Bálint Andor, utóbbi a Rapidban is futballozott.

Az általános iskola után a vásárhelyi építészeti szaklíceumba kerültem, annak volt egy országos ifi 1-es kézilabdacsapata, közben az ottani sportiskolához is bekerültem. Az iskola elvégzése után ajánlotta az edzőm, hogy keressünk olyan csapatot, ahol jobban tudnék fejlődni és a Brassói Dinamo ificsapatát ajánlották. A politika sajnos akkor is szerepet játszott: édesanyám húga Hollandiában élt, és amikor odakerültem Brassóba, akkor közölték, hogy olyan sportolót nem igazolhatnak le, akinek külföldön élő rokona van.

Ezért több neves játékos, főleg szászok és magyarok el kellett, hogy hagyja a klubot – többek között Kopacz István és Török Tibor (utóbbi kiváló kapus volt) kénytelenek voltak hazamenni Csíkszeredába és utóbbi hívott. Nem mondtam nemet, 1976-ban kerültem kézilabdázóként Csíkba.

Akkor a megyei bajnokság nagyon erős volt, illetve a városnak már volt egy másodosztályú csapata, abban játszott dr. Kinda László és más udvarhelyiek is. Kiestek, de a város mégis szeretett volna egy másodosztályú együttest – ekkor alakult meg a Traktorgyár csapata. Meg is lett a csapat, háromszor nyertük meg a bajnokságot, háromszor voltunk selejtezőn, de az akkori körülmények között nem sikerült a feljutás, az együttes megszűnt.

Voltak más ajánlataim, hívtak Brassóba, Galacra, Fogarasra – egyik sem tetszett. Fiatal voltam, akkoriban fociztam is aktívan, mert egyszer elhívtak az akkor C-osztályos Csíkszeredai Traktor (IUCS) edzésére és bekerültem a keretükbe. Párhuzamosan fociztam is a harmadosztályban a kézilabdázás mellett, de ez utóbbi megszűnt.

Milyen poszton játszott?

A magasságomnál fogva középhátvéd, emberfogó voltam, illetve eleinte néha csatár. Közben változás volt a csapatnál, a Traktor mellett még egy csapatot csináltak, ez volt az Olimpia együttese – ennek vezetésére Bálint Ferencet kérték fel, aki nagy játékos volt akkoriban. Ő ajánlotta, hogy ne Csíkban, hanem Udvarhelyen játsszak, ahol két csapat volt: a Haladás mellett volt egy Hargita nevű együttes is s ezt a csapatot egy kupameccsre össze is sorsolták a csíkiakkal.

Csíkszépvízen volt a meccs, megvertük a Hargitát 1-0-ra, a győztes gólt én rúgtam egy szöglet után ollózva – ez a meccs 1979 nyarán volt, s ezzel nagyjából el is dőlt a sorsom, idejöttem a Haladáshoz próbajátékra.

Udvarhelyen akkoriban csak helyi játékosok voltak. Az akkori salakpályán volt egy felkészülési mérkőzés Régennel, az volt a próbajátékom – olyan játékost kellett helyettesítenem, akire mai napig nagyon felnézek, ő volt Béres Gyula. Nagyon technikás liberó volt, akkor már idős játékosnak számított. Később tudtam meg, hogy tulajdonképpen az ő helyére hoztak, pedig óriási különbség volt kettőnk között, láttam a másodosztályban is játszani.

Széll Károly vezető ez után keresett meg, 1980 januárjában lettem hivatalosan a csapat tagja, az első fényképeim ekkor készültek az együttessel egy tusnádfürdői edzőtáborban – 23 éves voltam akkor. 1980-tól 1986-ig játszottam a Haladásban. Nagy fájdalmunkra 1983-ban kiestünk a C-osztályból, de egy év után vissza is jutottunk – akkor én a második csapatban, a Hargitában játszottam, az volt a feladatunk, hogy visszajuttassuk a Haladást a C-osztályba.

Ez sikerült, de utána Gyergyóba távozott, ahol másodosztályban játszott. Az a rövid periódus hogy sikerült?

Egyszer az életben nekem is megadatott az a lehetőség, hogy B-osztályban játszhassak. Gyergyószentmiklósra akkor érkezett Zaharia Nicolae és mindenáron azt akarta, hogy menjek oda – több udvarhelyi játékos is ott volt, például a Dénes testvérek, Szvinyuk vagy Szávuj.

1984-ben tehát odakerültem, de ott már nem ment annyira a játék, illetve olyan játékosokat is hoztak, akik A-osztályos szinten voltak, erőfutballt játszottak – sok volt a „zsoldos" ott, amikor véget ért a jó időszak, mindenki első- vagy másodosztályú csapatokhoz igazolt. Említhetem Ciorcerit, Ion Tache-t, Tudose-t, Farkas Csabát, Nagy Zsoltot. Csak fél szezont voltam ott.

Udvarhelyen azért jobb volt ennél...

Amíg Udvarhelyen játszottam, olyan csapatok voltak az ellenfeleink, mint a Maros és Szeben megyei csapatok, illetve a Brassói ICIM, Metrom, Zernyest, Feketehalom vagy Hétfalu – mind erős, jó futballt játszó csapatok. A meccs 11 órakor kezdődött, de 9 órakor már ezerötszáz ember volt az udvarhelyi stadionban. 3-0-nál kevesebb gólt kevesen kaptak itt. A Brassói Metrom viszont idehaza is mindig megvert.

Az első bajnokim Sepsiszentgyörgy ellen volt itt, a stadionban, 1980 tavaszán – győztünk 1-0-ra, de a meccs előtt olyan lámpalázam volt, hogy az öltözőből alig mertem kijönni, amikor megtudtam, hogy a kezdőcsapatban leszek, ugyanis akkor megvolt egy jól összeszokott tizenegy: Tamás – Szabó, Béres, Borsos, Rácz – Jakab, Mihály, Dénes I. – László I., László II., Veress.

Én a Béres helyére kerültem, Siklódi volt az ellenfelem, de ott játszott Szentgyörgyön Rădulescu és Marian Barbu is – utóbbi később edző lett, Udvarhelyen is dolgozott. A meccsen az egyetlen gólt Mihály Imre rúgta, aki nekem a példaképem volt akkoriban – több ajánlata volt A-osztályos csapatoktól is, mégsem ment el Udvarhelyről. Azt csinált a labdával, amit akart, kétlábas volt. De ilyen volt Dali Ferenc is akkoriban.

Ioan Cazan volt az edzőnk, a védelemben kialakult egy páros, Dénes Jenő volt a söprögető, én pedig az emberfogó – az 1981-82-es bajnokságban több mint hatvan gólt szerzett a csapat és még húszat se kapott, ha nem csal az emlékezetem.

1985-ben tehát visszajöttem Gyergyóból. Akkoriban nagyon erős városi kézilabdabajnokság volt a városban, már a sportcsarnokban játszották – én a Matrica csapatába kerültem be, olyan csapattársaim voltak, mint például Borbáth István vagy a kapus Antal István, a későbbi parlamenti képviselő. Ezzel a csapattal megpróbáltuk a selejtezőt – kétszer voltunk selejtezőre, a Matrica és a Tehno játékosai vegyesen szerepeltek benne, de nem sikerült a feljutás. Az együttes Tehnoutilaj néven csak 1986 nyarán ment be a B-osztályba, de az már más generáció volt.

Akkor már nem focizott?

Volt olyan edzőm, akinek nem tetszett, hogy futballozok és kézilabdázok is egyszerre. Át akartam állni teljesen a kézilabdára, de nem engedett a Matricagyár vezetősége, hogy átmenjek, akkor nem lehetett.

Megbánta?

Egy kicsit meg, mert úgy éreztem, hogy akkor a másodosztályban még jól tudtam volna kézilabdázni. A focit 1985-ben hagytam abba, mert volt egy sérülésem, egy komoly combizomszakadás. Marosfőn voltunk edzőtáborban és úgy éreztem, hogy már nem tudok felépülni. 29 éves voltam, akkor jött Fazakas József edzőnek Udvarhelyre, s én már nem játékos lettem, hanem egyfajta menedzser a csapat mellett. Akkor minden évben az volt a csapat célja, hogy B-osztályba jusson.

Akkoriban hoztuk Bodoni Sándort a Haladáshoz, később Jére Ferencet (a későbbi rendőrparancsnok-helyettes – szerk. megj.). Abban már bennem volt a kezem, hogy 1985-ben itt volt a román válogatott, majd egy év múlva a Dinamo és a Steaua is eljött edzőmeccset játszani. De olyan csapatok is voltak itt azokon a nyarakon, mint például a ciprusi Arisz Limasszol.

Közben játékvezető is lettem. Akkoriban úgy volt, hogy amíg valaki ki nem halt a megyei keretből, nem lehetett bekerülni. Udvarhelyen akkor sok bíró volt: Csavar Zoltán, Zsombori Gyula, Tamás Áron, Vajda Antal, Gegő Antal, Ilyés László, Borsos Kálmán mind országos kerettagok voltak, rajtuk kívül a megyében mások is voltak. Nem volt helyem. Bíráskodtam később sokat a megyei, illetve a körzeti bajnokságban, fennebb nem tudtam kerülni.

A kétezres évek elején több éven keresztül szervezte a Székelyudvarhelyért Kupa elnevezésű téli teremtornákat a sportcsarnokban, amire sokszor nagyon neves csapatok is eljöttek, illetve olyan aktív, vagy már visszavonult labdarúgók is pályára léptek, akiket a tévében is lehetett látni. Hogyan hozta tető alá azokat a tornákat?

Én úgy érzem, hogy a labdarúgásra születtem és ebben a tudatban is fogok meghalni. A nyolcvanas-kilencvenes években a minifocibajnokságot szerveztem, akkoriban a cégeken belül is bajnokságok voltak. 1974 óta, a Matricagyár születése óta beszélhetünk városi minifociról Udvarhelyen – még arra is emlékszem, hogy a legelső kiírást az Építkezési Vállalat csapata nyerte.

Majd a kilencvenes években a Nyomda, a Tanárok, a Matrica, a Tehno, a Bútorgyár, később Farakaslaka, udvarhelyi játékosokkal – így mentek az évek előre. Mindig, amikor valaki abbahagyta a városi nagycsapatban, utána a minifociban kezdett játszani.

Mivel azokban az években minifociztam is, majd szerveztem, mindig az volt bennem, hogy ennek egy nagyobb, országos jelleget kellene adni. Bevittük a terembe, a kilencvenes-kétezres években összesen tizenöt tornát szerveztem a sportcsarnokban.

A minifociból nőtt ki a futsalcsapat is, legalábbis onnan jöttek az első bajnokcsapat játékosai.

Igen, mert olyan magas szinten volt az akkori minifocibajnokság, hogy abból a játékosanyagból lehetett válogatni. Még a nyolcvanas években is a téli felkészülési időszakban voltak a csarnokban rendezett meccsek, ezeken rendszerint A-osztályos csapatok (Corvinul, Kolozsvári U, Vásárhelyi ASA és mások) szerepeltek, úgyhogy már volt hagyománya ennek is Udvarhelyen.

Én hallottam a futsalról, de csak Hollandiában láttam. Aztán megjelent egy román sportújságban a felhívás a futsalbajnokságra, s erre benevezett Udvarhely is 2002-ben. Addig palánkkal játszották a minifocit országszerte, nálunk is, 5+1-es felállásban, klasszikus focilabdával. Ekkor csináltuk meg az én kezdeményezésemre a minifoci-válogatottat – az volt a javaslatom, hogy minden csapat adja a legjobbját. Ebbe nem mindenki ment bele. De meglett a csapat, kérdés volt, hogy ki lesz az edző?

Jakab Zoltán kint volt Magyarországon, Budapesten már kipróbálták a futsalt Kerekes Barnával. Egyébként Jakab kitűnő futballista és játékvezető volt. Ő lett az edző, én pedig tudtam azt – ismerve a román futballban akkor is uralkodó mentalitást – hogy ha nem Udvarhelyen rendezzük a tornát, biztos nem tudjuk megnyerni. Ezért azon dolgoztam, hogy itt legyen, illetve azon, hogy legyen háttér – ez a háttér lett az akkori polgármesteri hivatal. A bajnokság első kiírása itt is volt, 2003 februárjában megnyertük az első bajnokságot. Majd 2005-ben a harmadik kiírást is.

Meddig maradt a futsalcsapatnál?

Addig, amíg elkezdtek sántítani a dolgok. Tudtam, tudtuk, hogy azzal a kerettel, gyakorlatilag mind udvarhelyszéki játékosokkal nem lehet magasabb szintre lépni. Amikor észrevettem, hogy mi készül, nem maradtam tovább. Rövidesen Jakab Zoli is távozott, 2006 nyarán néhány játékossal együtt elment, jött helyette Magyarországról Tóth Károly, kezdtek jönni a magyar válogatott játékosok is, majd érkezett Kozma Mihály. Kialakult egy klikk, az eredményen látszott is, de én akkor már félreálltam.

Közben több mindennel foglalkozott, többek között megyei futsalbajnokságot is szervezett, de megfigyelő is lett labdarúgásban és futsalban, ugyanakkor a minifocit is vitte tovább.

A minifocibajnokságnak szerintem a városi baráti társaságok bajnokságának kellene lennie. De sokszor ugyanazokat az arcokat látjuk ott is játszani, mint Malomfalván vagy más, a körzeti bajnokságban szereplő csapatnál – ez egyrészt jó, másrészt nem jó. De az is előfordult, hogy olyan játékos állt be, aki a várost három fronton is képviseli. Jött a veszekedés, a gyűlölet – annak idején a Budvár és a futsalcsapat között is megvolt ez 2003-2004-ben.

Azért vagyunk ott most is, ahol vagyunk, mert állandóan veszekedik mindenki mindenen. Akkoriban hat futball szakos edző volt a sportiskolánál – most egy van. Én tudom, hogy mindenkiből nem lesz híres labdarúgó, de attól még lehet egy jó futsalos – de ha nem foglalkozunk vele, semmi se lesz belőle. Nem tudom, hogy miért nincs legalább egy futsal-szakos edző a sportiskolánál. S ezért van az is, hogy a futsalcsapat számára az egyetlen forrás a „csonka" minifoci és a körzeti – példa erre a fiatal Boda Krisztián, aki Farkaslakán ontja a gólokat, a minifociban is játszik, a Bundában és az FK-ban is. Az a baj, hogy nincsen futsal-utánpótlás. A kézilabdacsapatnál legalább két fiatal udvarhelyi bekerült a nagycsapatba.

Önnek volt egy nagyon súlyos betegsége, kómában is volt, amiből sikerült visszajönnie. Mi volt az és hogyan vészelte át?

Az idegi kimerültségnek köszönhettem. Én a közösségért szeretek dolgozni, de amikor azt látom, hogy valakik csak a saját érdeküket nézik, nagyon bosszant. Ettem magam, hogy ennek nem így kellene működnie. Kaptam egy súlyos betegséget, innen, a stadionból vitt Marosvásárhelyre a helikopter.

Szerencsémre Pascu professzor, az orvosi egyetem korábbi rektora vett a keze alá és a fizikumomnak, valamint az immunrendszeremnek köszönhetően átvészeltem a kritikus időszakot. Tizennégy napig voltam kómában, szinte mindenki lemondott rólam. Már az is megvolt, hogy Bécsbe vagy Svédországba visznek plazmacserére. De a családomnak és a Fennvalónak köszönhetően a szervezetem kibírta. Azóta itt vagyok. A stressz nagyon közrejátszott, úgy érzem.

Jelenleg hogy telnek a napjai?

A minifocin kívül próbálom ezt a sportbázist irányítani, illetve a városi strandot, a polgármesteri hivatal alkalmazásában. Betöltöttem a hatvanadik életévemet és amíg engednek dolgozni, addig dolgozom. Volt idő, amikor egyesek mindent megtettek, hogy megbuktassanak. De azt szoktam mondani, hogy én olyan székely fenyő vagyok, hogy a szél akármerre fúj, a gyökeremet úgysem tudja kifordítani.