Elhatároztam, hogy a sokat emlegetett faterommal, az öreg Gállal csapok össze valamit. Utólag belátom, elhamarkodott volt a döntésem. Nem, nem vesztünk össze, sőt, tanultam sok mindent, de közben kicsúszott a gyeplő, azaz a fakanál a kezemből.

Már akkor láttam, hogy katonaság lesz, amikor bejelentette, tizenkettőkor kezdünk, kettőre be kell fejeznünk, mert szundítani akar. Naná, hogy a receptet is a kezembe nyomta: „ez jó lesz, nem is ismerik sokan, s finom is" – bökött rá a kolozsvári rakott káposztára.

Én már nem is mertem mondani, hogy ezzel az az egyetlen baj, hogy mi nem szeretjük. Van egy sanda gyanúm, hogy ő viszont kívánta, ezért esett erre a választás. Végül is az ő fazekai, az ő konyhája, az ő fia, úgyhogy kibékültem a döntéssel.

Mi casa es su casa

Egyébként gondolom, az is közrejátszott az öreg választásánál, hogy kímélte fia pénztárcáját, hiszen őrölt húson, kolbászon és tejfölön kívül minden volt a konyhámban, ő, izé... a konyhájában. Így a beszerzést pikk-pakk meglehetett oldani. A Merkúrban egy fél kiló disznólapockát őröltettünk fel hét lejért, mert a másikban „ki tudja, mi van benne". Egy rúd füstölt kolbászt szintén ennyiért vásároltunk meg, a tejföl pedig 3 lejbe került.

Ezen kívül savanyú káposzta, rizs, tojás, zsír, olaj, bors, pirospaprika, só és víz kellett a rakott káposztához. Mivel egész életemben, úgy voltam vele, hogy a „káposztát egyék a kecskék", ezt a részét az öregre bíztam. Volt, kitől tanulnom az attitűdöt, hiszen anyukám a töltött káposztából is örökké csak a tölteléket ette ki.

Apu új „Házi rakottasok" szakácskönyvéből készítettük a kaját, amiről nekem minden eszembe jutott a rakott-szoknyától a néptáncig, csak éppen az ételek nem. Ehhez a recepthez már igencsak profinak kellett lennie az embernek, ugyanis semmit nem írt le konkrétan, de megnyugtatott az öreg, hogy időmérés helyett kóstolgatni kell és egyébként sem szabad mindent a recept után készíteni.

Le grande kolozsvári rakott káposzta recept

A savanyú káposztát kevés vízzel puhára főzzük. Egy edényben egy evőkanál zsírban megdinszteljük a hagymát, ehhez adjuk hozzá az őrölt húst, fűszerezzük és fél órát hagyjuk lassú tűzön készülni. A rizst kevés olajon megpirítjuk, 4 deci vízzel felengedjük, majd utána pároljuk.

 

Ha elkészültek az összetevők, egy tűzálló edényt kikenünk egy evőkanál zsírral, az aljára egy réteg káposztát teszünk, rá néhány karika kolbászt és keményre főtt tojást, illetve egy-két kanál pörköltet. Meglocsoljuk tejföllel, majd a tetejére egy sor rizs kerül, majd ismét tojásból és kolbászból teszünk rá egy réteget. Befedjük aprókáposztával, majd pörkölttel és így tovább, míg az összetevők el nem fogynak. A tetejére káposztát teszünk, ezt ismét tejföllel locsoljuk meg.

 

Előmelegített sütőben 15 percet hagyjuk.

„Egy kiló káposzta kell. Honnan tudod, hogy az mennyi?", „úgy hogy le fogom mérni" – csattantak el az óriási párbeszédek a konyhában. Jött a hagyma és a káposzta aprítása, tudtam, most tudok igazán imponálni az öregnek a trükkjeimmel, meg is mutattam neki, hogy milyen univerzális találmány a napszemcsi. „Szeretem, mert fejlődsz, ha lassan is, de na..." – jegyezte meg. Többet nem is tanult tőlem.

Én igen tőle. Elmondta, hogy a káposzta vastag erezetét le kell vágni, hogy ne legyen olyan durva.

„Durva ez a káposzta tesó"

– mondtam Jérének, a divatfotósnak, aki ismét kezem alá adta az ízlelőbimbóit.

A szagok megint belengték a főzésünket, most a káposzta volt elviselhetetlen, de amikor megjegyeztem, apum visszakérdett, „most mondjam, mint anyám, hogy büdös a segged?". Amíg ő a káposztát intézte, én elővettem a teflont, hogy dinszteljek, ha már így megtanultam, hogy mi az a dinsztelés.

Egy evőkanál zsírban dinszteltem a hagymát, és megosztottam aggályaimat az öreg Gállal: „hogy lehet mérték az evőkanál, ha én rá tudom rakni az evőkanálra az egész doboz zsírt?". „Ne röhögtesd magad" – kaptam a választ.

„Egy dologgal azért felháborítottál, láttam a cikkbe, hogy fémmel nyúltál bele a teflonba, látszik is az alján" – mondta el sérelmeit apum, amiket akkor konstatált, amikor olvasta az előző cikkeket. Hogy ne reszkessen a kezünk, megkóstoltuk a fánkó mellé készített rumos-karamelles mártáshoz vásárolt rum maradékát.

„Ez hogyhogy nem büdős? Az szokott lenni"

– kérdeztem az öreget a húst szagolgatva, mert nem voltak jó tapasztalataim a húsok illatával kapcsolatban. „Amit te vásárolsz, az lehet, az szokott lenni" – szúrt oda ismét fater. A hagyma mellé ment az őrölt hús és akárcsak a muszakánál, készült az magától, most még a fűszerezést sem felejtettem el.

Közben a riszt és a tojást is odaraktam készülni, „látszik, iszol te rendesen" – mondta apum, amikor egy 4 decis söröskorsó vízzel öntöttem fel a rizst. Férfitársaim a rizst kell kavargatnotok, saját szakállamon tanultam meg, hogy másképpen odaragad az edény aljára. Bezzeg, ezt sehol nem írja.

A tojást is odaraktam főni. Megtanultam, hogy kemény legyen, körülbelül 6 percet kell főzni. Már ott volt a számon, hogy „kemény ez a tojás tesó", de soknak éreztem, ezért inkább magamban tartottam. Nagyon jó volt nézni, hogy ennyire kihasználom a kályhát, eddig soha nem sült-főtt minden lángon egy-egy összetevő. Már nem csak a tojást, magamat is keménynek éreztem, ha csak erre a néhány pillanatra is.

Apum szólt, hogy tíz perc múlva elzárhatom az összes tüzet, én rávágtam, hogy „tizenegy", csakhogy nekem legyen igazam, ha már egész nap azt hallgattam, hogy „segítsek?", „ne úgy", „engedj oda". „Túl megszoktam ezt a konyhát, próbállak hagyni érvényesülni, de ez van" – mondta apu és azért

én értékeltem a kedvességét.

Ameddig főttek a dolgok a kályhán, kolbászt szeleteltem, a konditermes Jére Zsoltinak imponáltam egy hústoronnyal.

Elkészültek az összetevők, jöhetett a rétegelés egy zsírral kikent tűzállóban. Na, végül csak büdös lett a hús, amikor megállapítottam, azt mondta az öreg Gál, hogy soha nem mondjuk, hogy büdös az étel, csak azt, hogy „erős illata van". Hát ez véndisznó lehetett, mert az öreg szóhasználatával élve erősen illatos volt.

Lehetett berobbantani a sütőt. Másodikra sikerült is. Amikor négy szem tapadt rám az első gyújtásnál, megnyugtattam mindenkit, hogy csak ismerkedünk.

Tizenöt perc után el is készült a mestermű, csak nem mertem kiszedni a sütőből kesztyű hiányában, és mert apum a frászt hozta rám azzal a kijelentésével, hogy „ehhez nagyon ügyesnek kell lenni". „Akkor intézzed" – bíztam rá.

Lehetett teríteni és kóstoltatni.

Az öreg séfnek nagyon ízlett, de nem nehéz úgy, ha a saját szájízére szabja az ember. „Öntsd egy kicsit nyakon tejföllel", „én ma nyakon öntelek" – élcelődtünk tovább faterral. Jére már nem várta meg az étkezést, de a gondoskodó jóapám rakott neki is egy dobozzal, és este jött a Facebookon az üzenet: „jó lett a kaja".

Ez volt az első főztöm, amiből maradt is, de abból a megfontolásból, hogy holnapra is legyen második. Látszik, hogy egy komoly ember is jelen volt a folyamatnál. Anyukám is megkóstolta a rakott káposztát. „Finom?" – kérdeztem tőle. „Hát, ami finom azt kiszedem" – kaptam a nem túl megnyugtató választ.

Két ember kétszer annyi mosatlant csinált: egy tűzálló tál, egy teflon, három fazék, három vágódeszka, négy kés, két fakanál, két kanál, egy mércés söröskorsó és két shotos pohár került a kagylóba. Utóbbiakból rumot ittunk, de ez is elengedhetetlen volt, hogy ilyenre készüljön a rakott káposztánk.

Jövő héten folytatjuk a gasztrollkodást, ha visszanyerem az önbizalmam és újra elhitetem magammal, hogy én vagyok a konyha királya. Bár lehet, már csak a csajom konyhájában leszek újra az, hiszen a főzés óta magzatpózban fekszem a kicsi szobában.

A következő fogásig lehet rágódni a rakottason férfitársaim.

Bon appétit!